Karácsonyi mesék a Málnárium könyvtárából

A KARÁCSONYVIRÁG LEGENDÁJA

 Mindenki a templomba igyekezett. A kicsiny mexikói városka valamennyi lakója misére sietett. Karjuk ajándékokkal volt megrakva – gyümölcsökkel, zöldségekkel és édességekkel –, hiszen karácsony este volt, és mindnyájan kedveskedni akartak valamivel a Kisjézusnak.

Manuel csak nézte, amint elhaladtak mellette. Figyelte, ahogy nevetnek. Hallgatta, ahogy énekelnek. Nézte, ahogy együtt örvendeznek és vigadoznak. Velük örülni azonban nem tudott, hanem keserű könnyeket törölt le az arcáról. Manuel ugyanis utcagyerek volt – egy szegény, nincstelen árva, aki semmit sem adhatott a Kisjézusnak. Próbált koldulni, de az emberek kinevették.

– Még hogy a Kisjézusnak kéred! – gúnyolódtak rajta. – Ismerjük a fajtádat! Tudjuk, hogy magadnak tartanád meg!

Az is megfordult a fejében, hogy lop valamit. Na de lopni? Éppen a Kisjézusnak? Az bizonyára rosszabb lenne, mint ha semmit sem visz.

Így inkább távolt maradt a többiektől. Amikor aztán mind becsoszogtak a templomba, és becsukódott mögöttük a templomajtó, Manuel odalopakodott egy nyitott ablakhoz, és bekukkantott.

Olyan szép volt minden – a gyertyák, a díszek és az ajándékok! Több száz volt belőlük a Kisjézus és édesanyja szobra körül! De minél tovább nézelődött, annál jobban elszomorodott. Végre aztán térdre borult és imádkozni kezdett:

– Drága Kisjézus! Én más vagyok, mint azok ott a templomban. Nekem nem telik ajándékokra. Úgyhogy kérlek, fogadd el az imámat és a könnyeimet! Sajnos semmi mást nem adhatok neked karácsonyra.

Manuel keservesen sokáig sírt és imádkozott, de amikor letörölte a könnyeit és kinyitotta a szemét, és mit látott? Egy virág nőtt ki a lába előtt a földből, melyet könnyei záporával öntözött! Úgy ragyogott, akár a csillag Betlehem egén, a levelei pedig vöröslöttek, mint a vér.

– Csoda történt! – kiáltotta Manuel, s azzal tövestől kirántotta a virágot a földből, és beszaladt vele a templomba.

– Nézzétek! – kiabálta, ahogy végigfutott a sorok között. – Ide nézzetek! Most már én is tudok mit adni a Kisjézusnak!

Egyesek sutyorogni és morgolódni kezdtek. Rossz szemmel nézték, hogy valaki megzavarja az istentiszteletet. Ám amikor megpillantották a virágot, zúgolódás helyett álmélkodni kezdtek.

– Ez valóban csoda – állapította meg a pap. – Soha nem láttam még ilyen virágot.

Manuel virága, ami égig szálló imából és könnyekből nőtt, azóta az egész világon az ünnep dísze. Mexikóban „karácsonyvirágnak” hívják.

Hozzánk is került belőle, nálunk „mikulásvirág” a neve.

( MEXIKÓI LEGENDA)

KARÁCSONYI FÉNYMESE

 Volt egyszer egy messzi-messzi ország, s abban a messzi-messzi országban, egy pompás palotában élt egy nagy, nemes, gazdag király. Mivel élete a végéhez közeledett, el kellett döntenie, hogy a három fia közül melyiknek adja az országát: ki lenne a legbölcsebb, legjobb királya ennek a csodás, javakban bővelkedő országnak. Maga elé hívatta hát őket és így szólt:

– Kedves fiaim, mivel mindhármótokat egyformán szeretlek, egy próba elé állítalak benneteket.  Ez majd segít eldönteni, hogy melyikőtök kormányozza halálom után az országot. A feladat, amire kérlek, a következő: palotámnak a báltermét pirkadattól éjfélig meg kell töltenetek színültig valamivel, akármivel. Akinek ez sikerül, az kapja meg a koronámat és a királyságomat. Kezdjed te, kedves legidősebb fiam.

A legidősebb fiú gondolkozott, s mivel a környéken jó sok homok volt, azt gondolta ki, hogy majd színültig megtölti a termet homokkal. Nosza, hozzá is látott, száz szolga lapátolta, talicskázta vele a homokot, hordták pihenés nélkül, szakadatlan dolgoztak pirkadattól éjfélig, ám hiába, a terem még csak félig sem telt meg.

A középső fiú úgy gondolta, szalmával próbálkozik, hisz rengeteg szalma maradt a nyárról, hátha azzal sikerül megtöltenie a termet a padlótól a mennyezetig. Neki is száz szolga segített, hordták, hányták, vasvillázták, cipeltél a szénát, ám a pirkadattól éjfélig tartó kemény munka eredményeképp a terem még így is csak kétharmadáig telt meg.

A legkisebb fiú következett. Pirkadatkor leült a bálterem közepére a földre, és nem csinált semmit. Egész nap csak ült és mosolygott. A testvérei elhűlve kérdezték, hogy-mint akar így megfelelni a próbán, de ő csak nyugodtan mosolygott. Majd, amikor elérkezett az éjfél és jött a király, hogy megnézze, mit végzett a legkisebb fia, a fiú a bálterem közepén ülve elővett egy mécsest és meggyújtotta.

A mécses fénye egy szempillantás alatt betöltötte a báltermet, a padlótól a mennyezetig, a legtávolabbi sarkocskába és zugba is jutott belőle

A király szívét mérhetetlen melegség töltötte el, és így szólt:

– Fiam, látom, hogy nemcsak okos vagy, hanem a szíved tele van szeretettel, alázattal és bölcsességgel. Kívánom, hogy királyságod alatt ez a Fény vezéreljen az uralkodásban.

És a legkisebb fiú igazán méltó, bölcs és nemes királya lett az országnak.

MIKLÓS PÜSPÖK LEGENDÁJA

Élt egyszer régen Myra városában sok-sok száz évvel ezelőtt egy öreg pap. Szálfa termete volt, kicsit kopaszodott, fehér szakálla göndörödött, és mindig mosolygott a szeme. Ismerte is mindenki, és tisztelte nagyon.

Egyszer Miklós püspök éppen esti sétájára indult. Így tette ezt már régóta, nap mint nap. A kolostor szomszédságában állt egy szegényes ház. Ismerte is az öreg pap a ház gazdáit. Három szép leányka lakott ott az apjával. Hát most nagy sírás-rívás, vita hangjai szűrődtek ki az ablakon. Megállt, meghökkenve, ilyet még innen sose hallott.

„Istenem, bocsásd meg bűnömet, csúf dolog a hallgatózás, tudom jól, de csak meg kell tudjam, mi a baj?” – gondolta magában, avval megállt és figyelt erősen.

– Jaj, apám, adj el engem rabszolgának, ismernek a gazdagok, tudják, jó dolgos lány vagyok. Megvesznek jó pénzért, nem kell éhezned a testvéreimmel – sírt a legöregebb leány.

– Apám, ne hallgass rá! Vőlegénye van. Menjen férjhez a nővérem. Engem adj el, bírom a munkát, tudja mindenki! – zokogta a középső.

Csítt, apám, ne hallgass rájuk. Én vagyok a legfiatalabb. Értem adják a legtöbb pénzt, engem adj el! Jó rabszolga leszek. Talán sok év múlva még ki is válthatom magam. Értem nem sír senki – hallotta Miklós püspök a legfiatalabb leánykát.

Azt már nem hallotta az öreg püspök, mit mondott a lányok apja, mert nyakába szedte hosszú lábait, s inalt vissza a kolostorba. Gyorsan előkotorta az aranyakat, amiket a minap kapott egy jólelkű adakozótól, s már futott is vissza. Világéletében remekül célzott. Hopp! A harisnyába bugyolált aranyak beröpültek az ablakon és éppen a lányok lába elé pottyantak. Miklós püspök meg elillant onnan, mintha ott se lett volna. A lányok elhűlten nézték a csörömpölő harisnyát. Mi lehet ez? Nézték, bontogatták… uramfia, arany! Valódi arany! Sikkantottak boldogan.

Csoda! Valódi csoda! Istenem, hála legyen neked, megmenekültünk!
Csak apjuk, az öreg tengerész csóválta a fejét. Futott ki gyorsan, lépett ki a házból. Nézett körbe. Ni csak! Mintha a kolostor kapujában villant volna egy pillanatra valami piros köpönyeg… Könnybe lábadt a vén hajós szeme.

A jó öreg Miklós püspök. Aki mindig csak ad. Ad az éhezőknek. Ad a szűkölködőknek. Ad a bajban levőknek. Istenem, add áldásodat öreg szolgádra, mi pedig hálát adunk neked őérte!

A lányok aztán szépen sorban férjhez mentek, éltek boldogan, lett sor gyerekük. Sose éheztek többet. Még unokáik is ismerték Miklós püspököt.

Úgy mesélték, a jó püspök lelkét angyalok vitték a mennyországba.
… és azóta is igencsak jól tud célozni. Gondoljátok csak el! Hány csizmába röpíti ajándékait esztendőről esztendőre.

Csillagtallérok

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy kis leány. Ennek a kis leánynak nem volt sem apja, sem anyja s olyan szegényül maradt ezen a világon, akár csak a templom egere. Nem volt bár egy házacskája, ahol lakjék, nem egy ágyacskája, hová lefeküdjék, nem volt egyebe csak a ruhája, annyi, amennyi a testén volt s csak egy darabka kenyere: egy könyörületes szívű ember adta azt is.
Mit volt, mit nem tenni, elindult a kis leányka, hátha megsegíti a jó Isten. Amint ment, mendegélt a réten, szembe jő vele egy szegény ember s kéri könyörögve:
– Te jó kis lány, adj ennem, három napja, hogy egy falást sem ettem.
A kis lány egy szempillantásig sem gondolkozott, a kenyerét oda adta a szegény embernek.
– Áldjon meg az Isten, hálálkodott a szegény ember, s ment tovább.
Ment a kis lány is s ím szembe jő vele egy gyermek, sír keservesen s könyörögve kéri:
– Adj nekem valamit, amivel befödjem a fejemet, mert úgy fázik a fejem!
A kis lány szó nélkül odaadta a kalapját.

Tovább ment, mendegélt, ismét szembe jő vele egy gyermek, akinek a testén egy szál ruha sem volt. Nem is várta, hogy kérjen, nekiadta a kabátocskáját. Aztán beért az erdőbe. Éppen esteledett alkonyodott s hát jő szembe vele egy gyermek s kérte, hogy adja neki az ingecskéjét, mert különben megveszi az Isten hidege.
Mondta magában a kis lány:

– Úgy is sötét van, nem lát senki, odaadhatod az ingedet.
Oda is adta.

Most már csakugyan semmije sem volt. Igy állt, álldogált egy helyben, feltekintett a csillagos égre, nagyot fohászkodott s ím halljatok csudát! egymásután hullottak a csillagok, sűrűn, mint a záporeső, s ahogy a földre értek, mind tiszta tejfehér tallérokká lettek. És lehullott az égből egy szép gyolcs ing is, olyan fehér s olyan finom, hogy az csupa csuda. A tallérokat szépen fölszedte s ettől fogva nem volt gondja többet: élt boldogan.

Holnap a kis lány legyen a vendégetek.

A KIS FA

 Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy magas hegycsúcs. A hegycsúcson egy kis fácska állt, és arról álmodozott, mi lesz majd belőle, ha megnő. A fácska vágyakozva nézett fel a csillagokra, amelyek úgy szikráztak fölötte, akár a gyémánt.

– Szeretnék kincsesláda lenni! – kiáltott fel. – Beborítva arannyal, és telve gyönyörű drágakövekkel. Én leszek a legcsodálatosabb kincsesláda az egész világon!
Múltak az évek. Eső jött, aztán sütött a nap, és a kis fa nagyra és magasra nőtt.
Egy szép napon egy favágó ballagott fel a hegyoldalon. Megpillantotta a fát, és azt mondta:
– Csodálatos ez a fa! Éppen erre van szükségem.
És a fa eldőlt a fényesen csillogó fejsze csapásai alatt. Most lesz belőlem szép kincsesláda – gondolta a fa –, csodás kincseket kapok majd.
Egy asztalos műhelyében kötött ki. De az öreg asztalos nem gondolt kincsesládára. Gyakorlott keze alól egy jászol került ki. A szép fa nem gyémánttal és drágakövekkel lett tele, hanem fűrészporral és szénával az éhes állatok számára.
Sok-sok nap telt el, és sok-sok éjszaka. A fa már majdnem elfelejtette egykori álmát.
Ekkor egy éjjel fénylő csillag gyúlt ki éppen a fölött az istálló fölött, amelyben a jászol állt. Vándorok érkeztek, aztán egy fiatal nő fektette újszülött gyermekét a jászol puha szalmájára.
– Bárcsak jobb helyet készíthetnék neki! – sóhajtott fel a férfi, aki vele volt. Az anya megszorította a kezét és mosolygott. A csillag rásütött a fényes és erős fára.
– Ez a jászol a legjobb hely neki! – mondta az asszony. És a fa tudta, hogy teljesült az álma, kincsesláda lett, benne volt a világ legnagyobb kincse.